|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 52 találat | lapozás: 1-30 | 31-52 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vinczeffy László 1998. november 28.November 28-án, a kolozsvári Protestáns Teológia dísztermében tartották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) rendes évi közgyűlését. Dávid Gyula elnök üdvözlő beszéde után Kötő József ügyvezető elnök beszámolójában az elmúlt év eseményeit elemezte. Szerinte továbbra is szembe kell nézni ama kihívásokkal, hogy egy kisebbségi kultúrát a közösségnek magának kell eltartania. Úgy kell európai globális szemlélettel gondolkoznunk, hogy kulturális identitásunk megmaradjon - hangoztatta. A felszólalók elsősorban az anyagi gondokat taglalták, s rendre kiderült, mily nehéz anyagi körülmények között születik az erdélyi művelődés. Délután az egyesület díjkiosztó ünnepségére került sor. EMKE-díjas lett Dávid Gyula, 70. születésnapja alkalmából, a romániai magyar művelődés szolgálatába állított életművéért, Gálfalvi Zsolt, a romániai magyar művelődés és újságírás szolgálatában kifejtett több évtizedes minőségteremtő tevékenységéért (Kacsó Sándor-díj) részesült kitüntetésben; Koczka György, az 1956-os magyar szabadságharc eszményeihez való hűséges ragaszkodásáért és ezek szolgálatába állított magas szakmai színvonalú munkásságáért (Janovics Jenő-díj); Sándor Csaba kiváló népművelői és pedagógiai tevékenységéért (Könczei Ádám- díj); dr. Pozsony Ferenc néprajztudósi munkásságáért, a zabolai néprajzi múzeum létrehozásáért és működtetéséért (Bányai János-díj); Metz József önismeretünket gazdagító helytörténeti és honismereti kutatásaiért (Kun Kocsárd-díj); Guttman Mihály művelődéstörténeti értékű több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért (Nagy István-díj); Witlinger Margit minőségi díszlettervezői munkásságáért (Bánffy Miklós-díj); Lőrincz Ágnes sokszínű és kiváló színművészi teljesítményéért (Poór Lili-díj); Jánó Mihály a Barabás Miklós emlékkiállítás megszervezéséért, Vinczeffy László az emlékkiállítás képanyaga restaurálásáért, Varga Mihály a kiállítás megszervezéséhez való hozzájárulásáért (Szolnay Sándor-díj); Ács Alajos színháztörténeti jelentőségű színművészi és társulatépítő tevékenységéért (Kovács György-díj); Nemes Levente színházteremtő munkásságáért és színművészi teljesítményéért (Kádár Imre-díj); Fülöp Mária a romániai magyar bibliográfiai szakirodalom gazdagításáért végzett tevékenységéért (Monoki István- díj); a Marosvásárhelyi Vártemplom Nőszövetsége példamutató közösségi hagyományőrző tevékenységéért a tárgyi népi kultúra körében (Vámszer Géza-díj); Szalmán Lóránd hagyományteremtő, kiemelkedő több évtizedes karnagyi munkájáért (Rónai István-díj); Méhes Béla öntevékeny színjátszó tevékenységéért, Jancsó Árpád az öntevékeny színházi mozgalom szervezéséért és összefogásáért (Szentgyörgyi István-díj); Kilyén Ilka az erdélyi és egyetemes magyar kultúra terjesztéséért (Kemény János-díj). Az erdélyi kultúra szép ünnepe volt az idei számvetés is. /Csomafáy Ferenc: Európai lélekkel, de erdélyi szemmel. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./2000. május 15.A Magyarok Világszövetsége égisze alatt létrejött Magyar Képző- és Iparművészeti Társaság máj. 13-14-én Gyergyószárhegyen tartotta elnökségi ülését. Az anyaországból, Kárpátaljáról, Vajdaságból, Szlovéniából érkezett képzőművészek és művészettörténészek megtekintették a Lázár-kastélyt, a ferences kolostort és a képzőművészeti gyűjteményt. Az elnökségi ülés egyik célja volt, hogy a szakmai szövetség vezetői személyesen ismerkedjenek meg több jeles erdélyi alkotóval. Az ülést Szabó Lilla, a Képző- és Iparművészeti Társaság elnöke vezette, a vajdasági magyar képzőművészek képviselőjeként Szombathy Bálint médiaművész és Gyurkovits Hunor festőművész volt jelen, a kárpátaljai magyar alkotókat Tóth Lajos, a Révész Imre Társaság elnöke képviselte, Szabó Kinga művészettörténész pedig a szlovákiai magyar képzőművészeti társaság vezetőségi tagjaként vett részt az ülésen, amelyre az erdélyi magyar képzőművészek, műkritikusok köréből többek között Botár László, Berszán Márkos Zsolt, Gaál András, Kákonyi Csilla, Márton Árpád, Nagy Miklós Kund, Orth István, Petrovits István, Szabó András, Veress Pál, Vinczeffy László, Zolcsák Sándor, Zsigmond Márton kapott meghívást. A kétnapos megbeszélésen az erdélyi magyar képzőművészet külföldi bemutatásáról, népszerűsítéséről is szó esett. A társaság jogilag függetlenedett a Világszövetségtől, közhasznú társaság rangjára emelkedett, és a művészeti életben is egyre számottevőbb tényezőként tud fellépni. A társaság szándéka: segítséget adni művészettörténészeknek tetemes tartozásaik törlesztéséhez, a nagyközönségnek kézzelfogható ismereteket nyújtani az anyaország határain túli magyar képző- és iparművészet évtizedeken át elhallgatott/elfelejtett értékeiről. /Az egységes magyar kultúráért. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 15./2002. október 28.A Szacsvay János Alapítvány, az Esztelnekért Alapítvány, a Molnár Józsiás Közművelődési Egyesület és a Felső-háromszéki Népművészek Egyesülete ötödik alkalommal szervezte meg Esztelnek falu ünnepét okt. 26-án. A Szacsvay János-emlékműnél tisztelegtek az 1848/49-es szabadságharc hősi halottai emléke előtt. Bogdán László megnyitotta Vinczeffy László festőművész egyéni tárlatát. A nap fénypontját a debreceni Valcer Táncstúdió társaságitánc-bemutatója, illetve mazsorettcsoportjának fellépése jelentette. /(Iochom): Falunap Esztelneken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 28./2003. szeptember 5.A római katolikusok lakta Atyha faluban a 317 lakóház közül többet lebontottak. Hadnagy Albert falufelelős megmutatta a kultúrotthont, mellette a világháborús emlékművet. Az 1600-as évekből voltak anyakönyvek az egyháznál, ezeket a megyei levéltárba vitték. 1966-ban 765, 1977-ben 413, 1992-ben 342, jelenleg 250 lakója van a falunak. A hegyen, a temető fölött egy kápolna van, most kb. 100 éves, gyenge állapotú. Egyetlen tanítónő és egy óvónő oktatja az atyhai gyermekeket, múlt tanévben az első osztályban 1, a harmadikban 7 gyerek tanult. Vezetékes telefon nincs a faluban, maroktelefont használnak. Nincs munkaerő, ősszel etédieket is hívnak dolgozni. Az elhunyt Vinczeffy László néprajzi gyűjteményét megmutatják meg a faluba látogatónak. Vinczeffy László 1989. januárjában a magyar tévések előtt beszélt a falurombolásról. Simó Márton munkája a Kétszáz éves az atyhai templom (1999) című emlékkönyv, most meg Az utolsó tanító címmel regénye jelent meg. A szerző áttelepült Magyarországra. Janitsek Jenő és Szőcs Lajos Atyha jelenkori és történeti hely- és családnevei című munkája a Magyar Névtani Dolgozatok 158. füzeteként jelent meg (Budapest, 1998). /P. Buzogány Árpád (Hargita Megyei Kulturális Központ Udvarhelyszéki Iroda): Jóízű emberek és elvándorolt százak faluja - Atyha. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 5./2006. március 25.Kézdivásárhelyen ünnepi tárlat nyílt március 15-e emlékére, a legtöbb alkotás az 1848-as szabadságharcra emlékezik. Vetró András kifejező ikergrafikáján Don Quijote tűnt fel. Albert Levente Szegembere, ez a szegekből összeállított alak, március örök harcaira is céloz, amelyek azóta is zajlanak. Látható még többek között Sárossy Csaba kollázsa, Csutak Levente grafikája Mikó Imre-ábrázolás, komor mű Vinczeffy László Honvéd sírkertje. A kiállításon jelen van alkotásaival Kosztándi Jenő, Hervai Katalin, és Jakabos Olsefszky Imola is. /Bogdán László: Ünnepi tárlat Kézdivásárhelyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 25./2007. október 15.Sepsiszentgyörgyön a Gyárfás Jenő Képtárban az anyaországból Bráda Tibor, Dréher János, Szotyori László, Váli Dezső, Sepsiszentgyörgyről Miklóssy Mária, Péter Alpár, M. Péter János, Ütő Gusztáv és Vinczeffy László négy-négy festménnyel szerepelt. A budapesti kezdeményezésű magyar festészet napja ünneplését határokon túlra terjesztették. Most számos magyarországi város mellé Lendva, Csíkszereda, Dunaszerdahely és Sepsiszentgyörgy is felzárkózott. /Albert Levente: Összmagyar festészet napja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 15./2008. március 15.Hiller István oktatási és kulturális miniszter március 14-én Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban a nemzeti ünnep alkalmából adott át kitüntetéseket. Az erdélyiek közül kiemelkedő színművészeti és színháztudományi tevékenységéért Jászai Mari-díjat adományozott Fülöp Zoltánnak, a csíkszeredai Csíki Játékszín színművészének és Győrffy Andrásnak, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház színművészének, kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréséért pedig Munkácsy Mihály-díjat a sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László képzőművésznek. /Kitüntetéseket adott át Hiller István. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 15./2008. március 28.Vinczeffy László sepsiszentgyörgyi festőművészt Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki március 15-én Budapesten. Eddigi díjai közül ez a legnagyobb megtiszteltetés számára, mondta a művész. Szeret kísérletezni és megújulni, vallja. Párhuzamosan a festészettel, grafikával, szobrászattal is foglalkozik. Emlékezett indulására. Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán kizáró jellegű volt a román nyelvvizsga. Sok nagyon tehetséges embert zártak ki, mert nem tudott jól románul. Az ő román vizsgája sem sikerült, mehetett haza. Elment a pedagógiai főiskolára. Zágonba ment rajztanárnak, ott is maradt tíz esztendeig. Majd bekerült Sepsiszentgyörgyre a múzeumba, ahonnan három évre elküldték, hogy Bukarestben tanulja ki a restaurátor mesterséget. Bukarestben rengeteg nemzetközi kiállításon vett részt. Restaurátorként is nagy sikereket ért el, Barabás Miklós-, Gyárfás Jenő-festményeket újított fel. Vinczeffy László /sz. Atyha, 1946. márc. 21./ a kolozsvári Pedagógiai Főiskolát (1970) és a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola restaurátorképző tanfolyamát (1979–83) végezte. 1979-től a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora. /Kovács Zsolt: Erdélyiség az állandó megújulás jegyében. = Krónika (Kolozsvár), márc. 28./2008. április 19.A sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László festőművész 2008. március 15-én vehette át a Munkácsy-díjat. A Kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajz szakán 1970-ben végzett, majd Zágonban lett tanár. Sokoldalú, szobrai is vannak. /Németh Júlia: Örömöt lelek az alkotásban, s ez továbblépésre ösztönöz. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./2008. augusztus 13.Korond első írásos említésének 675. évfordulója alkalmából képzőművészeti tárlat nyílt a művelődési házban, Benczédi Sándor, Páll Lajos, Józsa Judit, Kedei Zoltán, Láng Eszter, Tóth Ferenc, Venczel Árpád és Vinczeffy László munkáiból. A képzőművészeti galéria első kiállítója a 70 éves Páll Lajos volt, aztán Tóth Ferenc mutatkozott be festményeivel, majd a gyermeknap alkalmából Forró Ágnes, Kuti Botond és Molnos Zoltán mese- és mondaillusztrációival. A tizennyolcadik évét betöltő korondi Hazanéző folyóirat idei második számában tizenöt szerzőt mutat be azok közül, akik alkotásaikkal, kutatómunkájukkal, közéleti tevékenységükkel öregbítették a nagy fazekasfalu hírét-nevét. Az ünnepségen Ambrus Lajos főszerkesztő, a Firtos Művelődési Egylet elnöke köszöntötte az alkotókat és a népes közönséget, vallomásos emlékezést hallhattak Tófalvi Zoltántól, dr. Bíró Á. Zoltántól, dr. Láng Esztertől, Kedei Zoltántól, Majla Sándortól, Ráduly Jánostól, Simó Mártontól, Czegő Zoltántól. A Hazanéző ünnepi számának szerzői: Bölöni Domokos, Kercsó Attila, Ambrus Lajos, Molnos Lajos, dr. Bíró Á. Zoltán, Gergely Tamás (interjúja Bölöni Domokossal), Czegő Zoltán, Józsa Judit, dr. Koncz Gábor (Józsa Juditról), Kedei Zoltán, dr. Láng Eszter, Majla Sándor, Debreczeni József (Páll Lajosról), Ráduly János, Simó Márton, Tófalvi Zoltán, Gáspár Sándor (Tóth Ferencről), Jakobovits Miklós (Vinczeffy Lászlóról). Az egykor Korondon tanárkodó Czegő Zoltán keserű számvetésében írta, a legképtelenebb utat választotta 1988-ban: beállt magyarnak Magyarországon. „A magyar irodalom történetében soha ilyen szolgalelkű írótársadalom nem ügyködött, mint az elmúlt ötven évben” – vallja Czegő. /Damján B. Sándor: Tárlat és lapbemutató Korondon. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./2008. augusztus 14.Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrász, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és Vinczeffy László sepsiszentgyörgyi festőművész, a Gyárfás Jenő Képtár restaurátora Hidak címmel megrendezett, tíznapos nemzetközi szimpóziumon vett részt a Helsinki melletti Karjaaban augusztus 1–10. között. A Finnországba látogatott művészek finn, dán, svéd, litván és magyar kollégáikkal voltak jelen a mindennapos alkotómunkát, vetített előadásokat, vitákba torkolló bemutatkozásokat biztosító szimpóziumon. Két évvel ezelőtt a sepsiszentgyörgyiek voltak a rendezvény házigazdái Sugásfürdőn, és a tervek szerint a magyarországi Felsőörs és a svédországi Karlstadt után 2011-ben újra Sepsiszentgyörgy látja majd vendégül e rangos rendezvény résztvevőit. /Vendégségben Finnországban. = Krónika (Kolozsvár), aug. 14./ Vinczeffy László festőművész, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárának restaurátora Káplár Miklós-emlékéremben részesült a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepen végzett kimagasló művészi munkájáért. Jövőre – a fődíjnak köszönhetően – egyéni kiállítást is szerveznek számára. /Káplár Miklós-emlékérem Vinczeffy Lászlónak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 14./2008. október 15.Október 15-én egyszerre nyílik Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeumban és Budapesten az Olof Palme Házban a magyar festészet napja tiszteletére rendezett ikerkiállítás. Ugyanazok a székelyföldi és budapesti művészek vesznek részt mindkét tárlaton. Székelyföldiek: Albert Levente, Bob József, Botár László, Deák Barna, Fekete Zsolt, Haller József, Keresztes Györgyi, Kiss Ármánd Zoltán, Kiss Béla, Kosztándi Jenő, Miklóssy Mária, Oláh Tibor, Péter Alpár, Schneller Mária, Siklódy Tibor, Szabó András, Szabó Árpád, Szabó H. Tünde, Szabó Zoltán, T. Várhelyi Imola, Tompos Opra Ágota, Turcza László, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László, Vorzsák Gyula. Az ikerkiállításnak 15-én Budapesten lesz a megnyitója, Csíkszeredában pedig 28-án a záróünnepélye. /A magyar festészet napja. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 15./2008. november 1.Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vezetője elmondta, az év legkiemelkedőbb eseményei közé tartozik az erősdi ásatás centenáriumi kiállítása, ugyanis az erősdi anyaggal vált a Székely Nemzeti Múzeum világhírűvé, László Ferenc és Csutak Vilmos idejében. A múzeum néprajzi osztályának legnagyobb teljesítménye a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban rendezett Ünnepek és találkozások című kiállítás. A múzeumban Nagy György olaszteleki mester jóvoltából a mellvédre felkerült az oda megálmodott kovácsoltvas korlát, továbbá elkészíttették a Kós tervezte múzeumcímert velencei mozaikból. Jó a kapcsolatuk a többi székelyföldi múzeummal is. Nemrég nyílt a Térbe zárt pillanat című, háromdimenziós képekből álló kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Múzeum anyaga ugyan, de a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum közvetítésével jutott el ide. A múzeum szakemberei számos külföldi és hazai konferencián tartottak előadást. Kocs Irén két tudományos ülésszakon, Sztáncsuly Sándor ifjú régész pedig Rómában tartott előadást, a néprajzosok jól együttműködnek a Kriza János Néprajzi Társasággal. Vinczeffy László a Munkácsy-díjat kapta meg. Évkönyvük, az Acta Siculica decemberben megjelenik. Hasonmás kiadványként megjelentették Kozma Ferencz A Székelyföld közigazgatási és közmívelődési állapota című reprezentatív könyvét, továbbá a Gyulai Ferenc Fotóművész Egyesülettel közösen a Bortnyik György-fotóalbumot. Az Orbaiszék változó társadalma című konferenciakötet nem a múzeum kiadása, de a zabolai részlegben zajló munka eredménye. /Szekeres Attila: Életet vittek a Székely Nemzeti Múzeumba. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./2008. november 22.A Műterem sorozatban megjelent Vinczeffy László /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című kötet. A festőművésztől szóló munka kiforrott formatechnikájú művészről szól. /Farkas Árpád: Megjelent. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 22./2009. február 19.Kettős könyvbemutatóra és kiállításmegnyitóra került sor február 18-án a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban. Bemutatták a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó Műterem sorozatában megjelent Vinczeffy László-albumot, továbbá Jánó Mihály művészettörténész Színek és legendák. Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez című kötetét. Vinczeffy László festőművész tárlatát Márton Árpád csíkszeredai festőművész nyitotta meg. /Szekeres Attila: Múlt és jelen festményeken (Művek, könyvek). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 19./2009. március 6.Sepsiszentgyörgyön a kellemes kikapcsolódásra vágyók, az élő zene hívei, színészek, zenészek törzshelye, politikusok, tisztviselők találkahelye a sepsiszentgyörgyi Tein Teaház. A teaházat két fiatal, Mateiu Melánia és Ádám Szabolcs álmodták meg sok évvel ezelőtt, és március 6-án éppen három éve, hogy megnyitották. A tealapon 46 fajta tea szerepel, havonta új teát hoznak be. A hatalmas falakat most éppen Kovács József Ausztráliában készült fotói színesítik. A művészek hozzák a műveiket, átlag másfél havonta cserélik az anyagot. Igazi pubhangulatot varázsol Sepsiszentgyörgy központjába az Old Man’s Pub. Bardócz Lóránt az Old Man’s Pub tulajdonosa két évvel ezelőtt nyitotta meg a helyet, ahol dzsessz-, blues-, folkkoncerteket szerveznek. Többéves szünet után 2004-ben nyitott ki ismét a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő, ahol a legérdekesebb kezdeményezés az épület úgynevezett „kifli” nyúlványában berendezett kávézó és kiállítóterem. A Kifli Galéria megnyitóján Péter János, Ütő Gusztáv és Vinczeffy László műveit állították ki, azóta már több tárlatot rendeztek helyi művészek alkotásaiból, és számtalan könyvbemutatót, ismertetőt, találkozót tartottak. /Bíró Blanka: Kultúrkocsmatúra Sepsiszentgyörgyön. = Krónika (Kolozsvár), márc. 6./2009. március 7.Nagy szükség van a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális intézetre, hivatalos nevén a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjára. Magyarország és az elszakított részek között szükség van közvetítőre. Hadnagy Miklós, a központ vezetője elmondta, a gazdasági válság miatt 2009-es év rosszabb év lesz, mint az előző. A Magyarországról érkező nem hivatalos hírek szerint a 2008-as pénzügyi keretekhez képest húsz százalékkal lesz kevesebb a pénz. Tavaly körülbelül hatmillió forint állt rendelkezésre programok szervezésére, ehhez más forrásokat is meg tudtak mozgatni az erdélyi partnerhálózaton keresztül. A 2008. év végi kimutatás szerint körülbelül 18 millió forint ,,értékben” tudtak programokat felvonultatni Erdélyben. Kevés nagyobb rendezvény lesz. Az egyik a Zsolnay-kiállítás, amely február végéig volt Sepsiszentgyörgyön, a másik a Brassai-kiállítás lesz, száz éve született Brassóban Halász Gyula néven a világhírűvé vált fotóművész, akinek szeptemberben nyílik emlékkiállítása Brassóban. Mindkét kiállítás Bukarestben folytatja útját. Sepsiszentgyörgyön folytatják a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen szervezett Háromszéki TÉT Estek sorozatot, ígéretük van Stumpf István politológustól, az Orbán-kormány kancellárminiszterétől egy erdélyi előadókörútra, Csányi Vilmos etológussal is tárgyalnak, szeptemberre pedig Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot várják. Kiállítások lebonyolításában is segítenek, Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész kiállítása nyílik Szentendrén május elején, a képek szállítását a központ fizeti. Plugor Sándor halálának tizedik évfordulójára emlékkiállítás lesz Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, ennek létrejöttéhez nyújtanak segítséget. A Bács Lajos zeneszerző által színpadra állított Márton Áron-mise hanganyagának cd-n való kiadásához is hozzájárulnak. 2007-ben és 2008-ban Erdély 17 településére jutottak el, és évente több mint száz programot szerveztek, Hadnagy Miklós ezt 2009-re nem meri megígérni. /Váry O. Péter: Fél perc optimizmus (Interjú Hadnagy Miklóssal, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetőjével). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 7./2009. március 18.Kiemelkedő képzőművészeti tevékenységéért idén Ütő Gusztáv kapott Munkácsy Mihály-díjat. A rangos elismerést a nemzeti ünnep alkalmával adományozta Hiller István oktatási és kulturális miniszter. Tavaly Vinczeffy László részesült hasonló elismerésben. /(vop): Ütő Gusztáv Munkácsy Mihály-díjas. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 18./2009. május 9.1987 óta először kap Magyar Művészetért Díjat erdélyi festőművész: Vinczeffy László május 10-én, vasárnap veheti át a szentendrei Vajda Lajos Stúdióban. Vinczeffy László kipróbálta a papírművészetet, kerámiát készített, meg installációkat is. /Váry O. Péter: Magyar Művészetért Díj Vinczeffy Lászlónak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 9./2009. november 7.Barabás Miklós festőművész kézdimárkosfalvi szobra és a szülőház helyén állított kopjafa megkoszorúzásával kezdődött november 6-án a Barabás Miklós Céh 80. évfordulójának szentelt kétnapos ünnepségsorozat. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő-képtára és az árkosi Művelődési Központ közös szervezésében megnyitották a Barabás Miklós Céh – 80 című nagyszabású kiállítást, amelyen az 1929-ben létrehozott, és 1994-ben újraalakított művészszervezet egykori és mai alkotó tagjainak művei láthatók. /80 éves a Barabás Miklós Céh. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./ Erdély, sőt, Románia minden sarkából összesereglett művészek tisztelegtek Barabás Miklós emléke előtt. A Gyárfás Jenő Képtárban megnyílt a kisebbségi lét kezdete óta legátfogóbb képzőművészeti tárlat: 159 képzőművész alkotásai sorakoztak, akik Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész, a kiállítás kurátora felkérésének eleget téve, hozzájárultak ahhoz, hogy a látogatók minél teljesebb képet kaphassanak az erdélyi magyar képzőművészetről. Vinczeffy László elmondta, az, hogy Barabás Miklós Céh éppen Sepsiszentgyörgyöt választotta az évforduló megünneplésére, nem véletlen: Kós Károly kezdeményezésére 1929 szeptemberében a Székely Mikó Kollégium négy termében állítottak ki az akkori erdélyi magyar képzőművészek, a tárlat sikerén felbuzdulva alakították meg kevéssel utána a Barabás Miklós Céhet. A mostani emlékkiállításon nem csupán a kortársak, de az alapítók is jelen lehettek, így került fel a falakra többek között Kós Károly, Szolnay Sándor, Jáni Dávid, Nagy Imre alkotása. Az 1994-ben újjáalakult Barabás Miklós Céh az összefogást jelenti. Vinczeffy László legfőbb céljuknak az erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását és működtetését jelölte meg. A tárlatmegnyitón részt vett Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, kifejtette, a gazdasági válság mellett Magyarországon még erkölcsi válság is van, nem kellene sajnálni a kultúrára a pénzt. Ami az elmúlt húsz esztendőt illeti, azalatt sok minden történt, kiemelten két elvről beszélt: integráció és autonómia. Nem csupán az európai integráció fontos, de a magyar kultúrában is meg kellene teremteni az integrációt. Az erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megvalósításával kapcsolatban megígérte: vállalja azt a részt, ami rá juthat. A tárlatmegnyitó zárásaként a szervezők meglepetést tartogattak: a Barabás Miklós Céh az erdélyi magyar művészet önzetlen pártolásáért kitüntette, tiszteletbeli tagjaivá fogadva egyúttal Veres Pétert, a Székelyudvarhelyen megjelenő Erdélyi Művészet folyóirat főszerkesztőjét, és Kopacz Attilát, a Cova Kiadó vezetőjét, számtalan igényes képzőművészeti album megjelentetőjét. Az ünnepségsorozat november 7-én az árkosi Művelődési Központban szervezett, A Barabás Miklós Céh múltja, jelene és jövője című konferenciával zárul. /Váry O. Péter: Lesz erdélyi magyar képzőművészeti múzeum (Nyolcvanéves a Barabás Miklós Céh). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 7./2009. november 14.Számos erdélyi és magyarországi könyvkiadó mutatta be új kiadványait a múlt hét végén, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó a marosvásárhelyi Bernády Házban több szerző friss kiadványát ismertette. A könyvekről Kozma Mária, a kiadó főszerkesztője, beszélt, majd íróikat kérte fel szólásra. Böjthe-Beyer Barna az Erdély hegyei című sorozatban megjelent Görgényi-havasok északi és középső része című kötete kapcsán felhívta a figyelmet a www.gorgenyi.ro című honlapra. Sarány István Toronyiránt Európában című kötete útikönyv, a szerző utazásélményei ihlették megírását, illetve a kérdés: mi az, ami összeköti a Székelyföldön élőket Európával. Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai című kötetét már bemutatták Vásárhelyen. Ez az a könyv, amelyet nem szerzője írt, hanem róla írták a szekus lehallgatótisztek. Váli Éva Házimúzeum című kötetét az összegyűjtött tárgyak emlékére írta. Jánossy Alíz Szárhegyi beszélgetések című interjúkötetében a Gyergyószárhegyen szervezett alkotótáborokban részt vevő művészekkel készített interjúk olvashatók. Balázs Lajos Amikor az ember nincs es ezen a világon című könyvének alcíme: Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. Ismertették még Balás Árpád Maros megye – Barangolás a Székelyföldön, illetve Albert Ildikó Léleképítés című frissen megjelent köteteit, majd kiállításmegnyitó következett, amelynek keretében a Műterem sorozat 29. és 26. kötetét is megismerhette a közönség. Előbbi Jakobovits Márta művészetét mutatja be (Németh Júlia előszavával), utóbbi Vinczeffy László munkásságát (előszó: Kántor Lajos). Bemutatták Nagy Pál festőművész Cserkész tábori naplóját is. /Nagy Botond: Pénteki Pallas. Könyvbemutató-sorozat és tárlatnyitó a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./2009. december 30.A fiatalon elhunyt magyarországi képzőművész, Simsay Ildikó emlékére alapította a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége a róla elnevezett díjat, melyet 1998 óta ítélnek oda azoknak a képzőművészeknek, akik a közösségért kiemelkedő és példamutató munkásságot végeztek. Erdélyből eddig csak Németh Júlia művészettörténész kaphatta meg a rangos kitüntetést. Az egyik idei díjazott Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész, a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár munkatársa. /Váry O. Péter: Simsay Ildikó-díj Vinczeffy Lászlónak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 30./2012. március 8.Kezdeményező testület alakult az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozásáraVargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója egy Erdélyi Múzeum létrehozását kezdeményezte, ahová összegyűjtenék az erdélyi képzőművészeti alkotásokat és hozzáférhetővé tennék a közönség számára. A program segítése érdekében Vargha Mihály egy reprezentatív kezdeményező testületet hozott létre tekintettel a tervezett erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény több művészeti ágat magába foglaló jellegére, valamint összerdélyi gyűjtési területére. A testület első tanácskozását 2012. március 17-én 10 órai kezdettel tartja Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében. A kezdeményező testületbe a következő szakembereket hívta meg a múzeum igazgatója: Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Németh Júlia (Kolozsvár) Bartha József, Kusztos Enikő, Szepessi László (Marosvásárhely), Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Újvárossy László (Nagyvárad), Kocsis Rudolf, Szekernyés János (Temesvár), Véső Ágoston (Nagybánya) Orth István (Nagyszeben) Vetró Sebestyén András (Brassó) Mráz Ferenc (Bukarest) Botár László, Gyarmati Zsolt, Márton Árpád (Csíkszereda) Berze Imre, Vécsi Nagy Zoltán (Székelyudvarhely) Csergő Tibor (Gyergyószentmiklós) Siklódi Zsolt (Gyergyószárhegy) Vetró András (Kézdivásárhely) Bocskai Vince (Szováta) Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) (közlemény) Transindex.ro 2012. június 21.Összerdélyi múzeum: megalakult a kuratóriumNeves erdélyi képzőművészekből és múzeumi szakemberekből alakult szakmai kuratórium, amelynek az a szerepe, hogy megalapozza és fejlessze a Sepsiszentgyörgyre tervezett kortárs képzőművészeti közgyűjteményt. Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója kifejtette: a testület létrehozása elodázhatatlan lépés volt, hiszen hétről hétre érkeznek felajánlások, adományok bel- és külföldről. Eddig Pallos Schönauer Jutta Stuttgartból, Abodi Nagy Béla, Kántor Lajos, Vetró Mária Kolozsvárról, Véső Ágoston Nagybányáról, Kőnig Frigyes Budapestről adományozott alkotásokat a közgyűjtemény számára. A szakmai kuratórium tagjai: Csíkszeredából Botár László, Kolozsvárról Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Székely István, Nagyváradról Újvárossy László, Jakobovits Miklós, Sepsiszentgyörgyről Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály, Vinczeffy László, Székelyudvarhelyről Vécsi Nagy Zoltán. Elképzelésük szerint a testület negyedévenként tartja üléseit, levelezőlistát működtet és a gyűjtemény fejlesztése, gyarapítása érdekében mozgósítja a honi és külföldi művészvilágot, lobbizik a székház építése ügyében, figyelemfelkeltő akciókat szervez, feltérképezi a mentésre váró életműveket – mondta Vargha Mihály, aki szerint a huszonnegyedik órában szükség van egy intézményre, amely megakadályozhatja az Erdélyben született műalkotások elkallódását. Ennek érdekében létrehozzák az egész Erdélyt kiszolgáló Képzőművészeti Múzeumot, amely gyűjti, feldolgozza, és értékelvűen bemutatja az elmúlt kilenc évtized művészeti termését. Tervek szerint sepsiszentgyörgyi székhelylyel, a Székely Nemzeti Múzeum keretében jönne létre az összerdélyi képzőművészeti közgyűjtemény. Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. szeptember 15.Isten fogta a kezemetBeszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával – Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről. – Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig! Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő. – Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel? – Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult. – Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében? – Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket. A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe. – Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? – Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre. – Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van? – 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el. Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig. – A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől? – A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is. Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl. – A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet? – Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek. A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője. – Milyen sorozata van még? – Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be. Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem. Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára. Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről. A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el. – Munkáinak mi az üzenete? – Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák! – Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg? – 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében. – Hol voltak kiállításai Magyarországon? – Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett… – …és Európában meg a nagyvilágban? – 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is. – Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival? – Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink… Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim. – Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal? – Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat. – Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét? – Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat. – Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie! Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. január 12.Székely Ferenc hűségeA Pusztakamaráson született, de későbbi életteréhez, a Kis-Küküllő mentéhez példásan ragaszkodó szerző, az erdőszentgyörgyi líceum jelenlegi könyvtárosa már jó pár kötetet letett az olvasó asztalára. Szinte valamennyi a Székelyföld ihlette néprajzi, helytörténeti jellegű munka. Legújabb műve különbözik az előzőektől, A megmentett hűség beszélgetőkönyv, huszonöt érdekes egyéniség arcát, személyiségét, életútját, hitvallását tárja a széles nyilvánosság elé hosszabb-rövidebb interjúk által. A beszélgetésekből az utóbbi időben a Múzsa közönsége is megismerhetett néhányat. Tetszetős a kiadvány, azonnal kézbe venné az ember, hiszen a címlapon a nemrég elhunyt Páll Lajos másokéval összetéveszthetetlen festményének reprodukciója, a hátsó borítón Józsa Judit Erdély című pompás kerámiaszobra látható. Ebből már sokan azt is tudják, hogy Korond főszereplő ebben a könyvben. Székely Ferenc tehát ezúttal is a falu világában találta meg mondandója lényegét, még akkor is, ha a megszólaltatottak jelentős hányada nem ott, hanem városon él. A kötet alcíme, A Hazanéző vonzásában már egyértelművé teszi a dolgokat, hiszen a beszédes nevű folyóirat Korondon született a rendszerváltozás után és vált ismertté, elismertté a szűkebb környéknél jóval tágabb térségben, mondhatni az egész magyar nyelvterületen. Kiadói ambícióit is sikeresen elégíti ki, népes a Hazanéző Könyvek sorozat olvasótábora. Ezt a kiadványt is biztos szívesen szerzik be, és nem fognak csalódni. Mindenkinek bőven van miről szólnia, vallania a kötetben a szülőfalu illetve akár annak is tekinthető befogadó település, Korond és környéke nyújtotta élmények, értékek kapcsán. A helybeli költő, szerkesztő Ambrus Lajostól a névsort záró sepsiszentgyörgyi festőművész, restaurátor Vinczeffy Lászlóig tapintatosan, de kellő alapossággal kivallatott sokoldalú tollforgatók, alkotó, kutató, tudós, szellempallérozó jelesek, tanárok, híres népi mesterek gazdagon meríthettek mindabból, amit Korond valamint a Sóvidék és dolgos népe, megtartó közössége felkínált, és amint az interjúkból is kiderül, ezeket az értékeket hatványozottan kamatoztatva igyekeztek mások javára is hasznosítani ott, ahova sorsuk vetette őket honi földön vagy távolabb a földgolyón. Hűségük szűkebb pátriájukhoz, tágabb közösségükhöz, önmagukhoz és eszméikhez, önként vállalt népszolgálatukhoz mind ritkábbá válik az önzésre, elidegenedésre berendezkedett mai világban. Példájukat ekképpen könyvbe emelve, minderről a szerző is felmutatta a maga kimondatlan hűségnyilatkozatát. Firtos Művelődési Egylet, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Korond- Székelyudvarhely, 2012 N.M.K. Népújság (Marosvásárhely), 2013. november 9.A magyar film- és fotóművészet hírvivői (Akadémikusok Sepsiszentgyörgyön)Érdekes tanácskozás zajlott/zajlik a helyi egyetem földszinti Shakespeare Termében. Nagy Attila, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatának főigazgatója közösségünket érintő témákat feszegető kétnapos vitakonferenciát hívott össze, sikerrel. A tanácskozáson tizennégy akadémikus vesz részt, nagyrészt az anyaországból, a vajdasági Magyarkanizsáról, valamint Erdélyből. Ők a 2011. november 2-án Budapesten autonóm köztestületként megalakult Magyar Művészeti Akadémia tagjai, melynek célja többek között, hogy őrködjön a magyar művészeti élet szabadsága és a művészeti közélet tisztasága fölött. A Magyar Művészeti Akadémia gondoskodik a magyar művészi élet szereplőinek személyes megbecsüléséről ösztöndíjak és pályázatok kiírásával, együttműködik a határon túli magyar kulturális és művészeti szervezetekkel és intézményekkel. Szentgyörgyi akadémiai tagok: Farkas Árpád költő, Bogdán László író, Vargha Mihály szobrász, Vinczeffy László festő, Zakariás Attila műépítész és a mostani rendezvény házigazdája, Nagy Attila. Péntek délelőtt elsőként Dárday István Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező szólalt fel, előadásában a művészet befogadásának minőségét, a lokalitás erősségének feltérképezését hangsúlyozta. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a helyi közösségek csak akkor tudnak fejlődni, ha feltérképezik azokat a helyi erőforrásokat, amelyekkel rendelkeznek, majd olyan stratégiai megoldásokat dolgoznak ki, amelyekkel meg lehet keresni a központi, döntő pozícióban levő illetékeseket. Akik ezen munkálkodnak, azokat hírvivőknek nevezte. Ugyanakkor fontos a globalizáció és a lokalizáció közötti egyensúly megtalálása. Bicskei Zoltán vajdasági magyar filmrendező és grafikus a képi megjelenítés válságára hívta fel a figyelmet. A moziban tapasztalható igényes, művészi képi megjelenítés ma már, úgy tűnik, a múlté, századunkban már mindenféle technikai eszközök jelentek meg, előbb a tévé, majd a különböző számítástechnikai kütyük – számítógép, táblagép –, ahol az igényes képi ábrázolás elsilányul, a mozik eltűnése egyfajta közösségi élmény eltűnéséhez is vezetett. Ugyanakkor az előadó reményének adott hangot, hogy a technika fejlődése segíti majd a mozi talpra állását is. Xantus Gábor előadásában a hazai filmművészeti gondokat ecsetelte; szerinte a kolozsvári filmművészeti egyetemről kikerülők alig tudnak a szakmában elhelyezkedni. Nagy Attila elismert Shakespeare-kutató szellemes előadása szórakoztató és ugyanakkor elgondolkodtató volt. Shakespeare hitt a személyen túlmutató szellemvilágban, és remekül ábrázolta a szellemeket, például a Hamletben és Julius Caesar című drámájában. Ezt filmbejátszásokkal is illusztrálta. A péntek délelőtti programot Tulit Éva és Dósa Attila egyéni, az alkalomhoz méltó Shakespeare-produkciói zárták. Érdemes tehát benézni ma is a Shakespeare Alapítvány és a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett – filmvetítéssel egybekötött – ingyenes programokra. Matekovics János Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 26.Régi-új elnök a Barabás Miklós Céh élénA Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott tisztújító közgyűlést november 23-án a Barabás Miklós Céh (BMC). A hazai magyar képzőművészek legjelentősebb, tizenkilenc éve létező egyesületének eseménye azért volt időszerű, mert a tavaly elhunyt Jakobovits Miklós elnök tisztségét ideiglenesen betöltő Kolozsi Tibor lemondott, közben pedig sok megvitatásra váró kérdés gyűlt össze. Az elnöki beszámolóból kiderült, hogy Jakobovits távozása után a BMC működésképtelenségének veszélye is felmerült. A több mint száz tagot számláló egyesületet jelenleg csupán az RMDSZ támogatja. Eközben nincs emberük pályázatok kidolgozására, nincs saját honlapjuk, sem fizetett alkalmazottjuk. Németh Júlia alelnöki beszámolójában kiemelte: székházuk fórummá nőtte ki magát. A BMC igyekszik elkerülni a Kolozsvár-központúságot, és javasolja a Kós András-díj létesítését. A hozzászólások során többek között az alkotóművészek égető raktározási gondjai és a sürgető digitalizálási raktározás kérdése merült fel. A fiatalok felvételét a BMC-be ezentúl kéréshez, két ajánlólevélhez, valamint ahhoz kötik, hogy ösztöndíjuk egyéves lejártával tartsanak bemutatót alkotásaikból. Megfogalmazódott egy érdekvédelmi fellépés szükségessége a művek hivatalosságok által történő elsinkófálásával szemben, ugyanakkor az éves tagdíj összegét 50 lejre emelték. A felmerülő nehézségek megoldása, valamint a megfogalmazott célok megvalósítása az új vezetőségre vár. A választás során a tizennégy javasolt személy maga között osztotta el a különféle megbízatásokat. Az elnök Kolozsi Tibor maradt. Alelnök: Németh Júlia és Éltes Barna, titkár: Szilágyi Tosa Katalin. A választmányba a következő személyek kerültek: Koncz-Münich András, Takács Magda, Vinczeffy László, Jakobovits Márta (Bihar megyei területi kapcsolattartó), Szabó Attila (Szilágy megye), Sipos László (Fehér megye), Kákonyi Csilla (Maros megye), Berze Imre (Hargita megye), Márton Árpád (Kovászna megye), Székely Géza (kapcsolattartás a képzőművésztanárokkal, új tagok toborzása). Horváth László kidolgozza a BMC-tagok világhálós kapcsolattartását. A régi-új elnök minden tagtársától több együttműködést kért. Délután a részvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész sírját. A legközelebbi közgyűlést három év múlva tartják. Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2014. február 8.Visszatérés (Vinczeffy László atyhai elvonulása)„...egy fiait osztoztató atya a Firtosból leindulva mondta fiainak: itt én lakom, ez lett Énlaka, tovább haladva mondá nagyobb fiának: e tiéd, ez lett Etéd, ismét odább haladva mondá második fiának: itt neked e kis mód, ez lett Küsmöd. Itt letelepdvén harmadik fia nyugtalankodva kérdé, hogy ő hol telepedik, neked is szólok ma – a helyre mutatva, hol Szolokma épült, haza mentében pedig kérdi legkisebb fiát, hogy hát nem békétlenkedik-e? Adj, ha akarsz atyám, mond ez, s övé lett a gyönyörűen fekvő Atyha.” Orbán Balázs szerint szól így a Sóvidék egy településcsokrának teremtéslegendája. A történet ma is ismert – épp csak nincs, aki továbbadja. Legalábbis Atyhán, ebben a mára kísértetfaluvá vált, gyönyörűséges kis zugban, mely a Székelyföld közepén maholnap csak a történeti múltban említett településnév marad. Pedig „itt lakni, s minden percben szemlélhetni ez isteni panorámát, mely szépségben a firtosi kilátással vetekedik, valódi lelki élvezet s annyi, mint örökös költői felmagasztaltságban élni” – írja még Orbán Balázs A Székelyföld leírásának Atyhát ismertető oldalain. Ez a kis, lélekszámában erősen megcsappant falucska, hová feljutni, akárcsak másfél évszázada, Orbán Balázs bolyongásainak idején, ma sem könnyű, látszólag megadta magát az enyészetnek. Néhány fiatal család próbálkozik a megélhetéssel, pár házat mentettek még meg maradékországi magyarok, kik egy-két napot, jó esetben pár hetet töltenek évente ott. És ebbe a környezetbe – szülőfalujába – tért vissza a Munkácsy-díjas Vinczeffy László képzőművész, sajátos világot alakítva ki Atyhán, nem annyira a maga kedvtelésére, de a falu megmentésének reményében. Gyökértelenül nem lehet Ősszel, hecserlipirosodás és őzlábgombák teljének idején egy kitérő révén vetett el a sors Atyhába. Az országúti letérőnél idősebb ember fiával várt valakire, a kisbusznyi – eredetileg szobornézőbe indult – társaság „vezető embere” szóba elegyedett velük: Karcsi bácsi, a sofőr nevetve, de hangjában annál több fájdalommal mesélte, életében először látogatóként megy szülőfalujába. Merthogy ő is atyhai. Felfelé menet a faluban mutatja is elkótyavetyélt szülőházát, aztán kapát kér, a szemerkélő esős időben a temetőbe indul szülei sírját rendbe tenni. Hatalmas az ellentét a faluban addig látottak és a Vinczeffy-birtok között. A szó jó értelmében érdemes használni ezúttal a birtok szót, nem a bennvaló kiterjedésére vonatkozóan, hanem azért, amit az atyhai életen Vinczeffy László megvalósított. A történet ott kezdődött, hogy amikor szüleik meghaltak, az akkor már régóta Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész lemondott testvérei javára az atyhai örökségről. Aztán rövid időn belül rá kellett jönnie, gyökértelenül ő sem élhet, vagy ahogy ő fogalmaz: „ha megyek haza, kinek megyek a nyakára?” Volt egy eladó bennvaló szülei kertjének végében, azt vásárolta hát meg. Eleinte csak a csűrben szándékozott „egy kis lyukacskát” berendezni, ahol ha pár napra kimegy, le lehet feküdni, aztán elkezdte nézegetni a telken álló házakat, az újabbik könnyűszerrel felújítható, na jó, ez bontást és a régi anyagok felhasználásával teljes újjáépítést jelentett. Természetesen az eredeti mintájára, épp csak megtoldva az épületet tornáccal. A kisebbik, közel kétszáz éves parasztházat már sokkal nehezebb volt megmenteni, szakértők és kevésbé értők is úgy vélték, legfennebb tűzifának lesz jó anyaga. De Vinczeffy Lászlót nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, amit fejébe vett: megmentette, mert „ha ez is eltűnik, nem lesz ilyen tipikus sóvidéki ház a környéken”. A falu ugyanis telides-teli rogyadozó vagy már teljesen összedőlt házakkal, a maroknyi hazatérő fiatal más világokban látottak mintájára próbál berendezkedni, lakókörnyezetét is aszerint igazítva, a még néhány álló régi épületben idősek éldegélnek, földi pályafutásuk lejárta után házaik is temetőbeli társaiké sorsára jut. Vinczeffy László azon túl, hogy megmentett két régi házat, be is lakja azokat családjával. Tavasztól gyümölcsbetakarításig Atyhán élnek, szünidőben az unokák űzik a hétköznapok unalmát, máskor az állandóan adódó kerti, udvari munka. Ha csak ennyit tett volna Vinczeffy László, semmi kirívó nem lenne benne. Hozzá hasonlóan sokan – és szerencsére egyre többen – gondolkodnak, Atyhán is van példa rá, tucatnyi bennvalót magyarországiak vásároltak meg, felújították még a tapaszos házakat is, néha odalátogatnak. Vinczeffy László azonban ennél többet tett – és még szándékszik tenni. A Vidám kert Az atyhai Vinczeffy-birtok kapuján belépve, baloldalt az aprócska parasztház, jobb felől a tornácos, fehérre meszelt lakóépület fogad, szemből a csűr zárja a látványt. Azaz dehogy zárja: részint hátteret ad, részint takar. Hátteret ad az előkertben felállított szobroknak, takarja a gyümölcsösben levőket. Az udvaron levő, emberméretű faalkotások természetes színűek, egyik fakóbb, másik élénkebb – ezek már-már belesimulnak a környezetbe. A fűbe, termőfák közé elhelyezett, színezett szobrok érdekes módon még inkább. Holott a sárga-fekete, a fehér-piros színösszetételű, furcsa formájú szobroknak kellene igazából kiríniuk a teremtett világból. Vinczeffy László művészetétől nem idegen a szobrászat, kisplasztikákat – fából is – készített már jó néhányat. Az atyhai formavilágot a hely adottságai sugallták, elvonulásai elején próbált festeni is, de a csűr nem bizonyult jó műteremnek. Viszont a kivágott gyümölcsfák kínálták magukat a szobrászathoz, a tér a nagyobb méretű alkotások kipróbálásához. – Fantasztikus élmény volt, amikor az első elkészült, el is döntöttem, hogy készítek egy szoborparkot, aminek azt a nevet adtam, hogy Vidám kert. Mert van Vidámpark, Vidám temető, hát miért ne legyen egy Vidám kertünk is, a lényeg, hogy engem feldobott a térplasztika, ott voltak a nagy lehetőségek, a gyümölcsfák, amiket kivágtunk, adták a témát. Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom. – Atyhai szobraid egyfajta irányváltást jelentenek, vagy a kisplasztikáid kiteljesedését?– Inkább az utóbbi. Ezeket nem is szobroknak, hanem ötletfáknak mondom, mert jönnek a jó ötleteim, s akkor azokat gyorsan megcsinálom a térben is. Onnan indultam ki, hogy a festményeim egy idő után leegyszerűsödtek, formákat festettem, és kíváncsivá lettem, milyen lenne, ha ezt térben is megoldanám. Elkezdtem fahulladékokat összegyűjteni, kombináltam, megfaragtam, abból kialakultak a kisplasztikák, amit a kertben csinálok, annak a folytatása. És ahogy a festmények esetében is készítettem miniatűröket és nagyméretű képeket, a két véglet között dolgoztam, a térplasztikánál is arra gondoltam, miért ne készítsek két-három méteres szobrot. Most huszonnégy van felállítva a kertben, még kéne legalább tíz, akkor leállok ezzel a dologgal is. Példával, kultúrával – Mi lesz tovább? – Majd meglátom, a Jóisten adjon egészséget, ott van a grafika, a festészet, nem akarok teljesen átvedleni szobrásznak, mind a három műfajt párhuzamosan akarom csinálni. Amikor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket. Hosszú távon az az elképzelésem, hogy ennek a kihaló falunak legyen egy turistacsalogatója, hogy akiket érdekel a képzőművészet, és megtudják, itt élt egy képzőművész, és hátrahagyott egy szoborkertet, azt megnézzék. – Kihaló falut említettél, de végigmenve az utcákon kísértetfalunak is lehetne nevezni. – Az 1940-es években olyan 1600 lélekszáma volt a falunak, ahogy megkezdődött a kollektivizálás, azonnal kezdett kiürülni, most 190-en élnek állandóan Atyhán. Vannak olyan utcarészek, ahol négy-öt ember él magányosan vagy esetleg a feleségével, a többi ház vagy összeomlott már, vagy összeomlóban. A felszegi részben gyermekkoromban élet volt, amikor ott jártam iskolába, körülbelül 160 gyermek futkározott az udvaron, most pedig óvodába és elemibe összesen tíz vagy tizenkét gyerek jár. – Van elképzelésed Atyha felélesztésére? – Nyáron szerveztem a Magyar Művészeti Akadémiának egy találkozót, a parasztház akkor még üres volt, abban kiállítást rendeztünk be: Páll Lajosnak csak a munkája szerepelhetett akkor már, de kiállított Marosvásárhelyről Hunyadi László, Szovátáról Bocskai Vince, Kuti Dénes és Kusztos Endre bácsi, Sepsiszentgyörgyről Vargha Mihály és én, mind akadémikusok, és meghívtunk még három szovátai képzőművészt, Sánta Csabát, Kuti Botondot és Siklódi Zsoltot. Nagyon jó hangulata lett ennek a kiállításnak, vérszemet is kaptam tőle, mert olyan terveim volnának, hogy a csűrt alakítanám át galériává. Erre próbálnék valami pénzt összegyűjteni, ez volna a nagy tervem, minden évben csinálnánk ott egy nagyszabású kiállítást 15–20 meghívottal Erdélyből és Magyarországról, minden évben Atyhán, ebben a faluban, amelyet már le is írtak, lenne egy nagy kultúresemény. Ennek vannak támogatói is, erkölcsileg biztatnak, hasonló dolgok már működnek ilyen kis falvakon. Elhívnánk azt a pár embert is, aki még otthon él, a kihaló falucskában ők is kapjanak valami optimizmust. Sajnos, amikor így kiürül egy falu, aki megmarad, annak zöme az alkoholhoz nyúl, elengedi magát, a portájukat elhanyagolják. Én az udvaromat szépen elrendeztem, próbálom, hátha a példa ragad az emberekre, és akkor másképp kezdenek gondolkozni. – Ez a kis maradékfalu hogyan fogadja a te küszködésedet? – Ezt nem mondhatom küszködésnek, mert bírom még csinálni. Hogy a faluban hogy veszik? A fiataloknál inkább megmozdul az élet, ők pozitívan fogadják, másokat a nemtörődömség jellemez, vagy egy legyintéssel elintézik. De remélem, jön egy újabb generáció, amely odafigyel, és ezeket a leromlott házakat megmentik. Mert erre is vannak példák, ott ül egy hetet, kettőt abban a faluban, de legalább az a ház nem pusztult el. Baj van azzal is, hogy sokan a hagyományos építészetet feladják, megjárják magukat a világban, látják, mi van Nyugaton, azt a stílust próbálják hazavinni, amely elüt a falu építkezésétől, de hát meg kell nézni, mi történik Korondon. Az idei találkozónak is ez volt a célja, azért is hívtam meg az akadémiát, hogy hátha művészek vásárolnának házat. Művész és magyar – Művészként sem vonhatod ki magad a világból, amiben élned kell. Te hogyan éled meg magyarságodat? – Amit csinálok, azt becsülettel végzem. Nem ugrom bele mindenféle divathóbortba, az én művészetem, úgy érzem, tiszta úton haladt, sose kompromittáltam magam, nem alkudtam meg politikai nyomásoknak, amit én éreztem, azt mindig megfestettem vagy megalkottam. Úgy hiszem, ez az első, hogy légy becsületes, tisztességes. Az nagyon fáj nekem is, ami velünk történik, és benne élek én is, át kellett élnem egy marosvásárhelyi pogromot, az utána való állandó támadást irányunkban, ezek alól én nem tudom kivonni magamat, ezek érintenek, és ez érződik a művészetemben is. Már gyermekkoromban megtanultam, mi az, hogy kitelepítés, mi az, hogy üldöztetés, mi az, hogy másodrendű ember vagy, hogy megaláznak, csúfolkodnak veled, meg is vernek, ezeket én mind átéltem, és ezért mondom, hogy nem lehetek ebben az országban annyira boldog ember, mert a mai napig is ezek a dolgok hol így, hol úgy, de visszatérnek és érintenek. Hogy lesz-e változás, vagy jobbra fordul-e a világ? Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nagy reményem nincs. Vinczeffy László sem mentes bizonyos fokú borúlátástól. Mégsem ez jellemző rá, az atyhai tenni akarás annál inkább. Egyelőre kertje az, amit élettel megtöltött, „ötletfái” a legegyszerűbb formák sajátos társításai. Teremtett világával ama tündérkertet gyarapítja, melyet ma Erdélyi magyar értéktárnak neveznek, s melybe alkotásai révén Atyhának is be kell kerülnie, illetve hosszú távon abba a körforgásba, minek eredményeként a most kihalóban levő falu kulturális turisztikai vonzereje által fel tud éledni. Vinczeffy László példája egyike az erdélyi jövőkeresési lehetőségeknek. Váry O. Péter Erdély.ma, 2014. február 10.Képzőművészeti gyűjtemény anyagából nyílt tárlat UdvarhelyenNagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este. Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra. A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek. A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten. Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára. Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi. A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként. A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást. Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében. Simó Márton Krónika (Kolozsvár), lapozás: 1-30 | 31-52
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
